Mit kezdünk az életünkkel, ha már nincs mit veszítenünk? – főként ezt a témát boncolgatja Forró Bence első regénye, a Kérésztánc. A főhős – a látszólag sikeres, kiégett televíziós műsorvezető, Hevessy Endre – ugyanis a sikertelen öngyilkossági kísérlet után haladékot ad magának: megfogadja, hogy 365 nap múlva valóban megteszi, a következő egy évben pedig olyan életét él, amelyben nincs helye kompromisszumnak. A halál válik tehát az élete mozgatórugójává – ezt szokták a középkori kereszténység jelmondatával memento mori (latinul: „emlékezz a halálra”) jelenségnek nevezni. Lehet-e a halál elkerülhetetlen mivoltával jobban értékelni az életben történeteket? Jelenthet ez szabadabb, boldogabb életet? Csirmaz Luca pszichológus, a Mintatörés szerzője válaszol.
Valóban átértékeljük az életünket, és jobban „merünk” élni, ha tudatosítjuk, hogy az életünk rövidesen véget ér?
Szerintem egy jól megélt élethez optimális mértékű halálszorongás szükséges. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az életünk, ha nem is rövidesen – bár soha nem tudhatjuk, hogy pontosan mikor –, de véget ér. A leghosszabb élet esetében is végesek a perceink, és ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez behatárolt lehetőségekre ad teret, akkor értelemmel telibb életet élhetünk.
Ez az értelem persze mindenkinek más. Jelentheti azt, hogy odafigyelünk arra, miként bánunk szeretteinkkel, embertársainkkal, és mennyi időt töltünk velük. Akár azt is jelentheti, hogy lezárunk egy rossz kapcsolatot, vagy felmonunk egy olyan munkahelyen, amit a hátunk közepére se kívánunk. Akár azt is, hogy felszállunk a repülőre, akkor is, ha rettegünk, mert inkább bevállaljuk a kockázatot, minthogy úgy haljunk meg, hogy meg sem próbáltunk szembenézni a félelmeinkkel.
Mit jelent a gyakorlatban a memento mori (latinul: „emlékezz a halálra”) jelenség? Milyen hatással van az emberekre?
Fontos jelenség, amellyel külön pszichológiai ágak foglalkoznak. Az egzisztenciális pszichológia például határhelyzeteknek nevezi azokat az életeseményeket – például hozzátartozó elvesztése, szakítás, betegség –, amikor hirtelen újraértékeljük gondolatainkat a világról, és az abban való létünkről, illetve az ehhez való hozzáállásunkat és személyes felelősségünket.
Egyfajta válaszút ez: vagy a poszttraumás-fejlődés, vagy a stagnálás, esetleg összeomlás a lehetőségünk. Fontos kérdéseket teszünk fel magunknak. Mi az igazán fontos nekünk? Arra figyelünk, ami boldoggá tesz minket, vagy arra, ami a körülöttünk lévő embereket teszi boldoggá? Hol találkozik egészségesen ez a kettő?
Hogyan lehet elérni azt, hogy bátrabban éljünk, ne érdekeljen mások véleménye? Hogyan lépjünk és változtassunk anélkül, hogy egy ilyen traumát kelljen átélnünk?
Arra, hogy a mindennapjainkban mélyebb értelmet találjunk, nem kell a megrázó életeseményekre várnunk, bár jellemzően ezek adják a legnagyobb újratervezés lehetőségét is.
Használhatunk gondolatkísérleteket, ilyen például a „Sírfelirat” gyakorlat: ha elképzeljük, hogy x év múlva ott állnak mások a sírunknál, legszívesebben mit látnánk rajta? Hogyan kellene élnünk ahhoz, hogy ez legyen a körülöttünk lévők élménye rólunk?
Hasonlóan segít az „Öreg néni vagy bácsi” gyakorlat: ha elképzeljük, hogy idősen visszanézhetünk a mai életünkre, vajon mit bánnánk meg? Mit csinálnánk másképp?
De szimplán az is segít, ha szoros kapcsolatban maradunk az érzéseinkkel: levertségünk, krónikus stresszünk, kiégésünk, dühünk vagy érdektelenségünk kellő jelként szolgálhat ahhoz, hogy valamin változtatnunk kell.
