A NIOK májusi közös könyvének – Akinek egyszer szárnya nő – szerzőjét, Pápay Esztert annyira magával ragadta Forró Bence új regénye, a Kérésztánc, hogy egyetlen este kiolvasta, éjszakai lelkesedésében pedig billenytűzetet ragadott. Írásában remekül foglalja össze azokat az érzéseket és gondolatokat, amelyek a legtöbb olvasót foglalkoztatják. Változtatás nélkül közöljük!
Tevékenykedtem ugyan televíziósként néhány évig, és egyszer egy vers erejéig azt is elképzeltem, mi lenne, „hogyha férfi volnék”, de tény, hogy sem kiégett médiamunkásként, sem pedig életközepi válságban szenvedő férfiként nem vagyok érintett a történetet illetően. Ez azonban cseppet sem befolyásolta az olvasókedvemet, és azt, hogy őszinte érdeklődéssel kövessem végig az ironikusan beszédes vezetéknevet viselő főhős, Hevessy Endre sztoriját.
Persze, az is egyértelmű, hogy pusztán emberi mivoltunk okán mégiscsak mindannyiunknak köze van azokhoz a dilemmákhoz, amelyek a jobb – vagy jobbnak minősített – napokat látott gellérthegyi remetét kínozzák. Legyen szó akár magányosságról, szakmai ellehetetlenülésről, a fiatalság elmúlásával való szembesülésről, emberi értékekről, de legfőképpen: az élet értelméről. Vagy olyan alapvető kérdésekről, hogy „mi a jó döntés?” vagy „mit is jelent a felelősség?”
A magunk módján valamennyien megadjuk a választ ezekre a kihívásokra; van, aki spontán módon és rekordgyorsasággal, és vannak, akik hosszú évek alatt. Bence hőse a maga természete és irodalmi státusza szerint reagál: hevesen... és nyilvánosan. Mondhatni: szélsőségesen.
És miközben az olvasó azon morfondírozik, hová is fut ki majd a nagy, 365 napos, patetikus felvezetés, azt is megérzi, hogy igen, az efféle emberi dráma voltaképp nem több, mint vihar a biliben. Endre szenvelgő kétségbeesése, a nagy terv, hogy önként, valamint a „publikum” bevonásával vet véget az életének, éppolyan tragikomikusan kisstílű mutatvány, mintha valaki Facebook-eseményt kreál annak, hogy az élet kozmikus értelmetlensége apropójából heroikus végkifejletként jövő nyáron a Balaton déli partján öngyilkossági szándékkal a vízbe veti magát. De éppen ebben rejlik a kötet ereje, ami esetleg fel is ébresztheti azt, akinek éppen szüksége van rá.
Vannak esetek, amikor az ember valójában csak azért kerül intellektuális mélységekbe, mert unatkozik... vagy mert királyi pompához szokott, sérülékeny egója elé éppen nem terítenek vörös bársonyszőnyeget... vagy mert elhiszi, hogy nem lehet másféle értékrenddel élni, mint amilyet a világ diktál az orkok piacán... Mindezzel ugyanakkor nem szeretném lekicsinyelni főhősünk életválságát. Mert az ott benn, a személyes érzések szintjén valódi. Ahogy minden esetben, mindenki tudatában így van, aki emberként valamely, számára húsba, vagy inkább lélekbe vágó sorskérdéssel küszködik.
Igen, Endre is őszintén szenved. És minden érzelmi szenvedésnek megvan a maga kénköves pokla. Így aztán tragikomikus íze mellett is komolyan kell venni az efféle segélykiáltásokat, akár mások torkából fakadnak, akár a sajátunkból. Nemcsak egy meglévő élet menthető meg ily módon – az elhamarkodott lezárásoktól, vagy az élethosszig tartó zombiléttől – hanem olykor az életen belüli újjászületés is megvalósítható.
A láthatatlan, de a dolgok összjátékaként mégiscsak a kezünk ügyébe RESET-gomb nem csupán kiváltságosoknak jár, mint ajándék-lehetőség. Úgy saccolom, Hevessy barátunk is él vele. Annál is inkább, mivel az ő esetében életkori sajátosságként is felettébb aktuális egyfajta transzformáció. Ahogyan már Jung is figyelmeztetett erre, jóval azelőtt, hogy a midlife crisis édesapjaként számon tartott Jaques Elliott kifejtette volna a témára vonatkozó nézeteit. „Az az életrecept, ami délelőtt még jó volt, már nem feltétlen alkalmas délután”. Kétségtelen, az embernek joga van rendelkezi a saját életéről. De nem mindegy, miért és hogyan…
Egy régi versem is eszembe jutott, amiben a következő sorok szerepelnek:
„Az ember: kérész.
Az élet: rövid.
Csaphatsz a lecsóba
naponta, tövig,
Hamar itt lesz a révész
érted.
Érted?
A Pokol-csárda ajtaja tárva.
Befelé nyitva, de kifelé: zárva.
/Vidám versike a Pokol tornácán, részlet/
Szóval a tornácon néha elkerülhetetlenül körülnéz az ember. Aztán ha úgy dönt, indulhat vissza az életbe, némiképp bölcsebben, akár még boldogabban is, de mindenképp: más-ként.
Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt
