Irodalom

1926-ot írunk. Amikor az ifjú magizoológus, Göthe Salmander megérkezik New Yorkba, még csak nem is sejti, hogy az eseményeknek milyen különös láncolatát indítja el. Mágikus bőröndjéből ugyanis kiszökik néhány varázslény, akiknek üldözése közben ő és újdonsült barátai sokkal nagyobb veszedelmekkel is szembekerülnek, mint amekkorát egy szerelmes randalór vagy egy aranytól megrészegült orrontó furkász jelent.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola könyvtárának népszerű darabja, a Göthe Salmander által írt Legendás állatok és megfigyelésük adott ihletet J.K. Rowlingnak, a Harry Potter-könyvek szerzőjének e forgatókönyv megírásához. Rowling csodálatos világának rajongói lapról lapra élvezhetik az írónő megkapó humorát, varázsvilág-építő fantáziájának működését és mély, megértő szeretetét úgy a pálcaforgató, mint a varázstalan emberek iránt.

Lebilincselő olvasmány és igazi kuriózum minden gyűjtő számára.

Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolába.A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja...

Miután kilép egy hosszú kapcsolatból, a középkorú Fausto a gyerekkorában bejárt ösvények között húzza meg magát. Fontana Freddában, a magashegyi faluban találkozik Babette-tel, aki szintén Milánóból szökött ide sok évvel korábban, és aki odaveszi szakácsnak az éttermébe, hogy főzzön a síelőknek és a pályamunkásoknak. A huszas évei végén járó Silvia is itt szolgál fel, ő még nem tudja, hogy számára a hegyek csupán egy télre szóló menedéket jelentenek-e, vagy olyan helyet, ahol megtalálhatja önmagát. Abban sem biztos, készen áll-e rá, hogy összekösse életét Faustóval, a hegyek örök szerelmesével.
Paolo Cognetti új regényében feltárul a kérészéletű emberi sorsok és a felettük örökké őrt álló havas csúcsok sokféle viszonya -- a Nyolc hegyben már megismert olasz magashegyi világ ismét egyszerre színhelye és főszereplője a líraian sűrű, mégis áttetszően könnyed szövegnek.

Joe-nak elege van a nagyvárosokból. Elege van a lármából, a pozőrökből és végképp elege van Love-ból. Irány a természet, egy otthonos, barátságos sziget Seattle közelében. Joe a helyi kisváros könyvtárában szerez munkát - elvégre tud egy-két dolgot a könyvekről -, és itt találkozik az igazival. Mary Kay DiMarco könyvtárossal.
Joe ezúttal nem válik megszállottá, nem avatkozik be szerelme életébe. A régi, jól bevált módon hódítja meg kiválasztottja szívét: támaszt és segítő kezet nyújt neki, hogy aztán sebeik beforrása után együtt öregedjenek meg az álmos városkában. Csakhogy Mary Kaynek már megvan a saját élete. Családanya, feleség, megbízható barát; nincs ideje Joe-ra.
Az igaz szerelem csak akkor győzedelmeskedhet, ha mind a két fél áldozatokat hoz érte. Joe készen áll; remélhetőleg rendíthetetlen támogatása révén Mary Kay is felismeri, mire van szüksége. Ha nem...
Caroline Kepnes hátborzongatóan romantikus thrillersorozatából a Netflix készített elsöprő sikerű adaptációt.

A fény, amit elvesztettünk című New York Times bestseller szerzőjétől

Két szerelem. Két választás. Egy esély, hogy kövesse az álmait.

"Szívügyekben Santopolo a megkerülhetetlen tekintély."
Taylor Jenkins Reid

Emilyvel sok minden történt, amióta tizenöt évvel ezelőtt elvesztette két nagy szenvedélyét: a zenélést és szerelmét, Robot. Most pszichológus egy New York-i egyetemen, olyan válságba került diákoknak segít, mint amilyen annak idején ő maga volt. A férje, Ezra orvos, nagyon szereti Emilyt, szépen élnek. Boldogok. Remélik, hogy hamarosan gyerekük születik. De amikor egy tragikus eset túl élénken idézi fel Emily számára a múltat, és olyan múltbeli eseményeket, amelyekről remélte, már soha többé nem kerülnek felszínre, a nő tökéletes élete hirtelen a feje tetejére áll. Aztán Emily hall egy dalt a rádióban - a dal egy nőről szól, aki faképnél hagyta az énekest. A dallam és a hang is kísértetiesen ismerős. Lehetséges volna?

Emily két régi szenvedélye dübörögve tér vissza. Muszáj feltennie magának a kérdést: ki is ő valójában? És kihez fűzi sorsszerű szerelem?

1547-ben, az éj leple alatt a tenerifei barlangok egyikében egy fiatal nő ad életet gyermekének. Az őt segítő asszonyok iszonyodva kapják szájuk elé a kezüket: a kis újszülött testét tetőtől talpig szőr borítja. Ez lehet az istenek büntetése azért, mert apja szent nőre vetett szemet? Vagy talán az apja nem is ember, hanem valamiféle démon, a kutyaisten? A kisfiúnak születése pillanatától újra és újra bizonyítania kell, hogy az emberek világába tartozik. Sorsa gyermekként a francia királyi udvarba sodorja, ahol az uralkodó különleges lehetőséget kínál esélyét kínál neki: a királyi neveldébe küldi, ahol a nemesek gyerekeivel, hercegekkel és hercegnőkkel tanulhat együtt. Rövidesen utoléri a szerelem is, de vajon győzedelmeskedhet intelligenciája, kedvessége, erénye segítségével előnytelen külseje felett? És vajon érdekében áll-e bárkinek a királyi udvarban, hogy a vadember megtalálja a boldogságot?
A spanyol Emma Lira fordulatos regénye a szépség és a szörnyeteg igaz története - nem pont úgy, mint a tündérmesében.

Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.

Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.

Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.

Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.

Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.

Egy leselkedő kislány, egy utazóvekker kalandja, egy nagybácsi, aki soha nem ül le, egy pipa és a hozzá tartozó nagyapa, hét szál dália vándorlása egy kiskertből – és mellettük az emberek. Akik arra vágynak, hogy megéljék a pillanatokat, s akkor majd övék lesz a pillanatok szövetéből szőtt végtelen takaró, az idő. Ami nem más, mint az életünk. Schäffer Erzsébet makacs következetességgel, az írásaiból ismert csendes erővel gyűjti és veti papírra történeteit, melyek most is a bizalomról szólnak, arról, hogy az élet társasjátékát a legsikeresebben nyitott lélekkel lehet játszani. Akkor is, ha nem dobunk mindig hatost.

"Ahogy a nap rásütött, ezüstös fényben fürdött a hómező. Messziről, távcsővel egy sarki rókát pillantottunk meg. Vadászott. Óvatosan lépdelt, egyszer csak megállt. Fejét lehajtotta, majd egyik, aztán másik oldalára billentette. A hó fölött hallgatózott. Megfeszült a teste. Hirtelen, mintha rugó lökte volna ki, felugrott magasra. És fejjel előre, be a hóba. Csavaros mozgással egyre beljebb ásott, már csak a hátsó lába vége és a farka látszott ki. Majd ugyanolyan hirtelen kirúgta magát. Megrázta a bundáját. A szájában ott ficánkolt hosszú farokkal egy egér. Vagy cickány. Valami apró sarki rágcsáló. Cris rám nézett és nevetett. Ezüstróka, így hívom. Már sok vadászatát láttam, nem tudok betelni vele. Te vagy ilyen, Lora. Kecses, okos, erős, aki nem adja fel. Kíváncsi, figyel, befúrja magát az ismeretlenbe... hogy élve maradjon."

Balyi Laura odüsszeiája nem csupán kalandos életút, sokkal inkább egy ember felnövekedése önmagához. Lora ma hetvennyolc éves. Vallomása nem is emlékezés, inkább valami emlékfolyam, ami kiárad, elönt maga körül mindent, és visz, sodor, kincsesládikót, hordalékot, uszadékfát, amit ér

Nyilánszki Mari hétéves. Egy Tisza-menti kisvárosban él, fullasztó, szeretet nélküli közegben. Kopogós cipőről, Barbie babáról és arról álmodozik, hogy az anyukája, amikor nagy ritkán hozzá szól egyáltalán, ne úgy szólítsa, hogy "Mari, fiam". Nem csoda hát, hogy amint tud, elmenekül otthonról. Önmagát és a boldogságot keresi, de vajon képes-e a boldogságra az, akit olyan hosszú ideig csak boldogtalanság vett körül?

Szentesi Éva író, rákellenes aktivista, a WMN.hu magazin főmunkatársa. Hamvaimból című könyvében őszintén és tabuk nélkül írt rákos megbetegedéséről. Első novelláskötete, a Kardos Margit disszidál 2017-ben jelent meg.

"Azután elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe se jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek oda magam mellé.
Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak."

Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja?
Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.

"...amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra - aztán elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát, és végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit?" (Könyvvizsgálók blog) 

Az esetlen kis "csenő manóból" karizmatikus varázslóvá váló Tom Felton gyerekkora minden volt, csak hétköznapi nem. Korán hírnevet szerzett, és mindössze tizenkét évesen hirtelen a rivaldafényben találta magát, amikor megkapta a Harry Potter-filmek Draco Malfoyának ikonikus szerepét.

Tom őszintén és a védjegyévé vált humorral most először vall arról, milyen is volt a mozivásznon, a varázslóvilág tagjaként felnőni. Mindent elmesél a nagy áttörésről, magáról a forgatásról, a tíz év alatt szerzett tartós barátságokról, de olvashatunk a hírnév előnyeiről és hátrányairól, és arról is, hogyan boldogult felnőttként a forgatás befejezése után.

Készüljünk fel, mert egy hús-vér varázslóval fogunk találkozni!


Tom Felton angol színész, leginkább a Harry Potter-sorozat Draco Malfoyaként ismert. Játszott még a Csenő manók című sorozatban, A majmok bolygója: Lázadás, a Belle, a Flash - A Villám, az Egy egyesült királyság, Az elfelejtett háború című filmekben és a 2.22 A Ghost Story című darabban a londoni West Enden. Londonban él a kutyájával, Willow-val.

"Szeretni a legnagyobb teher mind közül. A legsúlyosabb. (...) Azok a dolgok adnak hozzá a legtöbbet az életünkhöz, amelyeket a leginkább szeretnénk letenni, amelyeket a legnehezebb cipelni, elviselni. Néha leveszik rólunk a terheinket. Néha mi menekülünk el előlük. Előfordul, hogy jó érzés megszabadulni tőlük. Megkönnyebbülünk. De nem kell sok idő, hogy rájöjjünk, a legtöbb dolog, amit teherként élünk meg, súlyt ad az életünknek, megvilágítja, kik is vagyunk. És abban a pillanatban, amikor elveszítjük őket... elveszítünk mindent."

A Homokból és hamuból szerzőjének új könyve

1938 - Néhány évvel vagyunk a szesztilalom és a nagy gazdasági világválság után. Az amerikai nagyvárosokban, így Clevelandben is emberek százezrei szegényedtek el. A nincstelenek között ráadásul brutális sorozatgyilkos szedi áldozatait. A város biztonságáért felelős Eliot Ness egykori szövetségi ügynök nem jut előrébb a nyomozással, így megkeresi régi barátját, Michael Malone-t, hogy segítsen kézre keríteni a tettest. Néhány évvel azelőtt Al Caponét is sikerült rács mögé juttatniuk, így bízik benne, hogy ezúttal is elkapják a tettest.
Malone szobát bérel Clevelandben, és beleveti magát a munkába, ám az adatgyűjtés és a jelentések elemzése nem sok eredménnyel kecsegtetnek. A kilátástalan helyzetben azonban nem várt helyről érkezik segítség: Malone rájön, hogy a fiatal varrónőnek, akitől a szobát bérli, különleges képessége van. Dani Flanagan egyfajta hatodik érzék, különleges intuíció birtokosa: a ruhadarabok, amelyeket megérint, "beszélnek" hozzá, fontos információkat mesélnek számára egykori viselőjükről.
Vajon ez segíthet a gyilkossági ügy megoldásában? Dani és Malone sötét titkokkal szembesülnek, és versenyt futnak az idővel, hogy megtalálják a Kingsbury Run őrült Mészárosát, mielőtt ők lesznek a következő áldozatok...
Amy Harmon kötete egyszerre izgalmas detektívregény és romantikus történet, amelyben végig izgulhatunk a szereplők sikeréért és azért, hogy ne csak az elkövető kilétére derüljön fény, de Dani és Malone is egymásra találjanak.

"Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol" - írja a könyvben Térey János. A halála előtti években ezen a kéziraton dolgozott, közölt is belőle néhány fejezetet Egy cívis vallomásai alcímmel, azt azonban senki nem sejtette, hogy terjedelmes részével elkészült. A Boldogh-ház, Kétmalom utca című memoárt befejezni már nem tudta, de a tervezett mű egész struktúráját kidolgozta.
Az emlékiratban az író debreceni gyermekkorának és ifjúságának majdnem két évtizedét beszéli el. A meghatározó családi kötelékekről, a család eredetének kutatásáról, a szülőváros kulturális és történeti hagyományairól mint a személyiségét, a nevelődését formáló együttes hatásokról számol be ez a lezáratlanságában is sokrétű epizódokban kidolgozott vallomásfüzér. Az emlékirat fent idézett mondata arról tanúskodik, hogy nem csupán a szemérmesség, az érzelmességtől erősen ódzkodó alkat, de a feltárandó-feltárulkozó múlt, a távoli ősök elképzelt-kutatott élete és az örökölt-átélt traumák is nehezítették a szerző számára ezt a soha el nem odázott munkát, amely a Térey-hagyaték végességében "egy cívis vallomásai"-ként elénk tárul.
2020. szeptember 14-én lenne ötvenéves Térey János, erre az alkalomra jelent meg ez a hátrahagyott memoár.

"Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én. Mások maximalizmusnak hívnák."