Az Aranylétrás Kosztolányi-regény, amely a modern társadalom tabuit is képes feszegetni

Eljött a tavasz, és ezzel az Aranylétrás-Könyvek-sorozat újabb darabja: Kosztolányi Dezső méltatlanul keveset emlegetett regénye, a Pacsirta.

A Nyugat folyóirat első nemzedékéhez tartozó, az irodalom több ágában is kiemelkedő Kosztolányiról főként az Édes Anna és az Esti Kornél jut az emberek eszébe, de legalább ilyen fontos alkotása a Pacsirta, amelynek szövegéhez egy függelék is került a könyvbe, illetve újra lábjegyzeteztük. A Libertine-kiadás függelékében olvasható például Tersánszky Józsi Jenő méltatása és értelmezése is, amelyet Babiczky Tibor szerkesztő állított össze a regényhez kapcsolódó források alapján.

„Kosztolányi Dezső (...) olyasvalaki, akit úgy hívnak, hogy ízig-vérig művész. Kosztolányiról, a lírikusról csak egyet lehet mondani, hogy tökéletes, úgy az érzések megzengetőjének, mint a forma virtuózának. Ám, ami szinte elképesztő előttem néha, az, hogy nem tudok rá esetet, hogy elért magasságokból egyszer is aláejtődött volna, ami még a legnagyobb nagyoknál is természetes, hasonló termékenységgel” – írta Tersánszky.

Erről tanúskodik a Pacsirta, ezt részletezi a hozzá tartozó levélben az első NIOK-tagok egyike, Kemény Kata is, aki korrektorként dolgozik velünk. A pedagógus leveléből kiderül például, hogy „felesége, Harmos Ilona visszaemlékezése szerint Kosztolányi ezt a kisregényt vallotta legjobb prózai írásának, Tolsztoj remekművével, az Ivan Iljics halálával mérte.” Osváth Ernőnek írt egyik levelében így vallott a regényről: „az az érzésem, hogy ilyet még nem írtam”.

Hiába 101 éves a regény, megannyi szemszögből feszeget aktuális tabukat is, vagy éppen különleges nézőpontot ad mai jelenségekhez és problémákhoz. Címadó szereplője egy csúnya lány, és a szépség kérdését taglalja is a könyv, amit kifejezetten érdekes olvasni az Insta-filterek korában és a modern szépségkultusz terheit viselve. Ki lehet mondani valakiről a politikai korrektség (PC) érájában, hogy valaki nem szép? Egyáltalán mi a szépség, és mekkora értékkel bír?

Nem csoda, hogy a modern társadalomban kialakult a helikopter-szülő kifejezés a gyerekeket túlságosan féltő és óvó felnőttek kapcsán, de a múlt századi történet is egy ilyen családról szól. A regény fókusza a szülő–gyermek kapcsolat, annak is annyi érzékeny aspektusa, hogy komoly pszichológiai elemzést érhet – épp ezért tervezünk interjút a könyv kapcsán Csirmaz Lucával.

Mennyire adják fel a személyiségüket és a magánéletüket a szülők a gyermek miatt? Mit okozhat az elszigetelt élet mókuskereke? Mit okoz, ha tökéletes anyaságra és apaságra törekszünk? Mi van akkor, ha valaki, bármennyire próbálja is, a szülő nem képes szeretni a gyermekét?

Megdöbbentő lehet az utóbbi kérdés, de a regény komolyan tárgyalja, hogy valóban végtelen és feltétel nélküli-e a szülői szeretet… Ehhez ajánlunk egy részletet Ranódy László 1963-as filmjéből, amely feldolgozta a Pacsirtát. Tolnay Klári és Páger Antal alakításában szívbemarkoló ez a kulcsjelenet. (Az apát alakító színész a filmben nyújtott kiemelkedő alakításáért 1964-ben megkapta a cannes-i filmfesztivál díját.)

„Mennyit ​szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt.”

Ez az idézet remekül összegzi a Pacsirta drámáját. A történet Sárszegen játszódik 1899-ben, egy poros alföldi kisvárosban, amely Kosztolányi szülővárosa, Szabadka irodalmi másaként jelenik meg. Itt él a Pacsirta becenevű lány szüleivel. Nem talált férjet magának, az elszigeteltséget választja, így átvitt értelemben kalitkába zárja önmagát és szüleit is, akik szintén meg akarják óvni lányukat a világ kegyetlenségétől. Mindent megtesznek vénlánnyá vált gyermekükért, csöndes magányban telnek napjaik.

Ezt a rutint töri meg Pacsirta azzal, hogy egy hétre a vidéki rokonokhoz utazik. A szülők egyedül maradnak, kizökkennek a megszokott rendből: visszatérnek ahhoz a színes élethez, amit bezárkózásuk előtt éltek. A regényben ennek az egy hétnek az eseményeit követhetjük nyomon, tanúi lehetünk, hogyan élik meg a szülők lányuk hiányát.

A regény persze sokkal több, mint egyetlen hét története. „Az embereket úgy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek, és magukban tulajdonképpen nincsenek is.” – magyarázza jellemábrázolását Kosztolányi.

Lélektani regény tehát a Pacsirta, ahogy Német László definiálta, a „tudattalan regénye”. Ugyanakkor társadalomrajz is, hiszen a Monarchia végnapjai és egy eltűnő társadalmi réteg jellegzetes figurái között zajlik az egyén tragédiája.

A NIOK e havi témája: egy regény, amiben szülők a főszereplők. Ehhez választottuk ki a Pacsirtát, de emellett további nagyszerű könyveket is válogattunk a témában, itt megnézheted a Libertine csapatának összes ajánlatát. Olvass velünk, majd beszéljük ki a könyvet Szabados Ágival március végén élőben a Nincs időm olvasni kihívás Facebook-csoportban!