„Mennyit szenvednek a gyermekek a szülők miatt, és a szülők a gyermekek miatt” – szól a Pacsirta talán legtöbbet idézett mondata. Törvényszerű, hogy így van? Még a legtökéletesebb családban is?
Elkerülhetetlen az érzelmi sérülés a szülő-gyermek kapcsolatban, így ez a legfontosabb kérdés: adunk-e megfelelő erőforrást és bátorítást, hogy tudják kezelni az ilyen helyzeteket? Minden közeli kapcsolatra igaz ez, hiszen minden embernek vannak érzelmei, szükségletei és vágyai, amelyek többnyire nem egyeznek. Ezt viszont nem problémaként kell felfogni, hiszen az emberi fejlődés alapja is lehet.
A Pacsirtában az édesanya és édesapa traumáját a manapság “helikopter-szülő” néven emlegetett jelenség, vagyis a túlaggódás és a túlféltés váltja ki. Milyen hatásai lehetnek az ilyen szülői hozzáállásnak? A ki nem mondott elégedetlenség melegágya lesz? Mégiscsak a legfontosabb szeretteinkkel vagyunk "összezárva", nem mondhatunk ki bármikor bármit…
A szülő és a gyerek számára is rengeteg frusztráció forrása a túlféltés és a túlaggódás. Nem véletlen, hogy a regény végén Pacsirta egyedül sír a szobájában. A padlásos balesetnél a szülők nagyon megijednek, lányuk elvesztésének veszélye váltja ki a szorongást, de a túlzott kontroll megfojtja a gyereket. Mintha a családban mindenki érzelmileg halott lenne, nem kapcsolódnak az élethez, nem fedezik fel annak örömeit.
A sok lemondás végtelen neheztelést szül. Önmagunkat hagyjuk el azért, hogy ne veszítsünk el semmit. Mindez depresszív tüneteket és frusztrációt okoz, amit másokon vezetünk le. Áttoljuk a feszültséget, ha nem szembesülünk a probléma gyökerével.
Mennyire adják fel a személyiségüket és a magánéletüket a mai szülők a gyermek miatt? Hogyan küzdhetnek meg a szülők a lemondásokkal, amit a gyereknevelés jelent?
A lemondás sokszor egészségtelen formában van jelen. Egyensúlyra kell törekedni. Persze, hiányzik a régi életünk felelősség nélkülisége, vágyakozhatunk is arra a szabadságra, és gyászolhatjuk is azt az életformát. De ettől még nem kizárólag szülők vagyunk, csak szülők is. Az is-t nem érezni sok szülőnél. Nem gondolkodnak azon, hogy milyen egyéni és párkapcsolati céljaik lehetnek, és miként kapcsolódhatnak egymáshoz. A tudatosság hiányzik tehát a magánélet szervezésében.
A szülők nincsenek könnyű helyzetben, a világ jelenlegi állása olyan stresszt okozhat, amely azt üzeni nekik: hanyagoljanak el mindent, ami nem a „túlélést” garantálja. Elsősorban édesanyákon látom, hogy csőlátással kezdenek működni: éveken át nem az univerzum közepe lesz a gyerek, hanem maga az univerzum. Ebben az állapotban mennek tönkre kapcsolatok, mivel a másik szülő a peremre szorul, funkcióját veszti.
„Mi nem is szerethetjük őt, hiszen tönkretette az életünket” – mondja az apa a Pacsirta kulcsjelenetében, amelyet – a filmes feldolgozásból – mutattunk is már a blogon. Az anya próbálja nyugtatni férjét, de ő vigasztalhatatlan, alávaló embernek tartja magát. Mi az egészséges felfogás ilyen helyzetben? Vagy ahogy te fogalmaztad meg a kérdést a regényhez írt ajánlódban: „mit lehet kezdeni azokkal a kötődésekkel, amelyek a legjobb szándékunk ellenére is felzabálnak minket?”
A terápiák során fordulópontot jelent, ha valaki ki tudja mondani: bármennyire is nem szeretett valamelyik szülő, ő csak egy ember. Nincs tehát megkülönböztetés más emberekhez képest. Nem kell tehát általánosítani. Ő lehet nem tudott szeretni, de van olyan ember a világban, aki tud.
A gyermek pedig nem feltétlenül azért nem szeret egy szülőt, mert nem igyekszik jó anya vagy apa lenni, hanem mert annyira más a temperamentumuk, hogy nehéz egymásra hangolódniuk.
A regényben a család minden tagja azt hiszi a másikról, hogy gondoskodásra van szüksége. Pacsirta is úgy érzi, nehéz lehet a szülőknek egyedül, így siet haza. Gyakori az ilyen feltételezés, amely frusztrációhoz vezet, pedig elkerülhető lenne, ha ezeket a gondolatokat megfogalmaznánk egymásnak.
Manapság egyre több fiatal marad hajadon, amiért a szülők képesek magukat okolni, mint a Pacsirtában. Nem az lenne a legjobb, ha a szülők a gyerek boldogságára koncentrálnának? Tehát ha a gyerekük boldog egyedül, akkor nem kell aggódni miatta…
Igen, pont így lenne érdemes hozzáállni a kérdéshez.
Meg kell viszont érteni: a szülők és a nagyszülők biztonságban akarják tudni a gyereküket és unokájukat, és ezt a biztonságot a több erőforrással és figyelemmel járó házasságtól remélik. Amikor ők voltak fiatalok, már a huszonöt éves hajadon is vénlánynak számított.
A szülőknek és nagyszülőknek viszont azt kell megérteni, hogy a huszonegyedik század lehetőségei egészen mások a fiatalok számára.
A regény másik megosztó témája a szépség kérdésköre. Az édesapa keményen fogalmaz Pacsirta külsejéről, ami a mai PC-világban meghökkentő is lehet.
Igen, mert összekeverjük a szépséget az életbeli kompetenciákkal és értékekkel. Fizikai vonzerő nélkül is lehet valaki értékes, sőt, vonzó is, hiszen a modern világban jobban be lehet avatkozni a fizikai megjelenésbe. Szóval abból, ha valakit nem látnak szépnek, nem lehet következtetéseket levonni.
Amikor szépségről beszélünk, inkább arról van szó, hogy valaki mennyire vitális, élettel teli. A Pacsirtában pont ettől vannak messze a szülők és a gyerek is, méghozzá a lemondások, és az ebből eredő fásultság miatt. Elveszett az a spontaneitás, amely egykor Pacsirtát is jellemezte, hiszen a regény is említi, hogy a lány régen milyen sokat énekelt.
Milyen bizonytalanságokat okozhat a mai szépségkultusz a nők számára?
A külsőnk mintha eszközzé vált volna, annak mérvadója lett, mennyire hisszük el, hogy helyünk van a világban. Felfigyelnek rám? Érdekesnek gondolnak? Ezeket a kérdéseket vetítjük a fizikai megjelenésre, pedig gondoljunk bele, mennyi gyönyörű nő él kifejezetten rossz párkapcsolatban.
A közösségi média milyen nyomást gyakorol az emberekre a szépségideálokkal? Ez különösen érdekes kérdés a mesterséges intelligencia korában, amikor ellepik az Instagramot a generált, "tökéletes" fotók.
Erős a nyomás, ami miatt érezhetően rosszabb lehet a fiatalok testképe és a mentális egészsége. Érdemes limitálni a közösségi média használatát, bizonyos időközönként digitális detoxot tartani, csak azokat az alkalmazásokat meghagyva, amelyek az üzenetküldéshez szükségesek. Ha korlátozzuk az ingereket szállító csatornákat, akkor nem kifelé, hanem befelé figyelünk.
Vannak, akik a filteres képeken köszönőviszonyban sincsenek valódi énjükkel. Mi történik, ha így akarjuk becsapni a világot, miközben magunkat csapjuk be?
Minimális tökéletesítés is káros lehet. Ha bele kell nyúlni egy fotóba, az azt üzeni, hogy nem oké, ahogy vagyok. Pedig úgy is dönthetnénk, hogy vállaljuk önmagunkat, a tökéletlen bőrünkkel együtt.
A képek manipulálásával mi magunk tesszük túl magasra a lécet, pedig nem kell másnál szebbnek lenni. Intellektussal, életerővel, humorral és még megannyi más értékkel lehet olyan személyiségünk és kisugárzásunk, amely feleslegessé teszi ezt az önmagunkkal szemben támasztott, megugorhatatlan elvárást.
