Linn Strømsborg interjú

- Mi inspirált, hogy megírd a Baszki, baszki, baszki című regényt? 

- Nos, úgy emlékszem, hogy eredetileg egy teljesen más könyvet próbáltam írni. Egy vidám történetet szerettem volna néhány barátról, akik egy nyaralóban vagy egy faházban töltik az időt, ahová minden évben eljárnak. Azt szerettem volna, hogy legyen romantikus, vicces. Azt hiszem, három vagy négy vázlatot is írtam erről a baráti társaságról, akik egész életükben ismerték egymást. És minden vázlatban vagy próbálkozásban mindig volt egy nagyon dühös karakter, akit Brit-nek hívtak. Emlékszem, írtam egy vacsorajelenetet, ahol mindenki boldog volt, és koccintottak a nyárra meg mindenre, ő pedig csak ott ült, karba tett kézzel. És csak azon gondolkodtam, hogy miért ilyen mérges mindig? Magam sem tudtam. Aztán egyre inkább elkezdett érdekelni ez a karakter, aki eredetileg csak mellékszereplőnek készült, csupán Espen felesége volt, nem volt nagy jelentősége, és nem ismertem őt igazán. Majd a szerkesztőm egyszer felvetette, hogy a könyvem valójában Britről kellene szóljon, és nem a többiekről. Így kezdtük el felfedezni Brit történetét. Tehát ez nem igazán volt szándékos, csak így alakult. Egyszerűen kíváncsi lettem erre a dühös nőre, és meg akartam ismerni őt. Szóval, igen, hogy mi inspirált, őszintén szólva nem tudom, egyszerűen csak ott volt, és szerettem volna jobban megismerni őt.

- Miért volt olyan fontos neked, hogy nem eresztett? Milyen Britt a te szemedben? 

- Nos, Britt egyszerűen belefáradt az életébe, a mindennapi teendőkbe, de ez már régóta halmozódik nála. Ahogy a mondás tartja "az utolsó csepp a pohárban" volt az a hétvége, amibe bekapcsolódnak az olvasók. Tudod, nem arról van szó, hogy hatalmas problémái lennének az életében, inkább sok apró dolog gyűlt össze, ami a regény elején már egyszerűen elviselhetetlenné válik számára. A probléma Brit esetében az, hogy sosem mondta el, hogyan érzi magát, nem állt ki magáért, nem osztotta meg az érzéseit másokkal. Úgy gondolom, sokan tudnak ezzel együtt érezni. Főleg a nők, bár biztos vagyok benne, hogy férfiakkal is fordul elő hasonló, de mintha ez különösen a nőkre lenne jellemző. Nehéz kiállni magunkért, vagy elmondani, ha valaki igazságtalan, vagy ha elégedetlenek vagyunk a dolgok alakulásával. Csak lenyeljük a dolgokat, és folytatjuk. És azt hiszem, egy ponton túl ezt már nem lehet tovább bírni, és vagy összeroppansz, vagy elküldesz mindenkit, akit szeretsz, a fenébe. De... szerintem Britt szerencsés nő. Van egy családja, egy lánya, otthona és munkája – nem panaszkodhatna, hisz sokkal rosszabb is lehetne. Privilegizált nő, ez egyértelmű, de úgy gondolom, a privilegizált embereknek is megvannak a saját problémáik. Elköveti azt a hibát, hogy mindig mások problémáit rendezi először, mielőtt magára gondolna – talán ez is egy olyan viselkedés, ami sok nőnek ismerős lehet. Mindig másokat helyezünk előtérbe, mert nem akarunk önzők lenni. De valójában, mint ebben az esetben is, ez visszaüthet. Vagy ha soha nem kapsz teret ahhoz, hogy egyszer azt csináld, amit te szeretnél, akkor keserűvé válsz, és nem egy jó emberré, akivel szívesen lennének együtt az emberek. Mert ha mindig dühös vagy, és még csak azt sem hagyod, hogy mások tudják, hogy dühös vagy, az egyáltalán nem jó helyzet. Úgy érzem, Brit egy olyan ördögi körbe került, amit részben saját maga, részben a világ, részben a neveltetése alakított. Hogy milyen volt lányként felnőni, milyen volt a húszas éveiben, és ahogy az élet egyszerűen csak haladt tovább, és hirtelen eltelt húsz év, de még mindig nem tudja, mit akar vagy ki is ő valójában. A napok telnek, és úgy érzi, csapdába esett a saját életében. Lehet vitatkozni arról, hogy az ő hibája, a férje hibája vagy a társadalomé, de azt hiszem, valahol mindenkié egy kicsit. Viszont az egyetlen, aki változtathat ezen, az ő maga.

- Mondd, ha butaság, de nem tudok szabadulni egy gondolattól. Miközben olvastam az új regényed, volt egy olyan érzésem, mintha ez a történet onnan folytatódna, ahol a Soha, soha, soha véget ért. Na jó, néhány év eltéréssel, de mintha Britt a Soha, soha, soha főszereplője lenne, aki végül úgy döntött, hogy mégis akar gyereket.  

- Érdekes felvetés. Látok én is némi hasonlóságot, de ha így is van, akkor Britt a Soha, soha, soha főszereplőjének legrosszabb rémálma lehetne. Ezért nem akart anya lenni, mert nem akarta, hogy Britt-hez hasonlóan végezze. Szóval lehet, hogy valahogy összekapcsolódnak. Persze, körülbelül három évbe telt, mire megtaláltam Britt-et az írásaimban. De úgy gondolom, hogy az előző regényem is hatással volt rá. Annak ellenére, hogy azt a regényt jó néhány éve, 2019-ben fejeztem be, úgy érzem, hogy egy része még mindig velem maradt. Szóval igen, látok hasonlóságokat bennük, de nem gondolom, hogy ugyanazok a karakterek lennének. 

- Erős, fojtogató érzések. Ez a saját tapasztalataidból, barátaidtól, környezetedből, vagy talán a norvég családodból fakad?

- Különösen az édesanyámat látom megtestesülni benne, és emlékszem, beszélgettem is vele, amikor eldöntöttem, hogy Britt lesz a főszereplőm. Hagytam, hogy elolvasson néhány fejezetet, és megkérdeztem, szerinte mennyire élethű a karakter. Nem mondtam neki, hogy őt idézi a karakter, csak átadtam a szöveget, mondván, hogy ezen dolgozom. Később e-mailt írt nekem, és azt mondta: "Igen, pontosan ilyen az élet." Ez megerősített abban, hogy jó úton járok, és azóta ő is úgy gondolja, hogy ez a legjobb könyvem. Így, Britt által egy kicsit hangot akartam adni azoknak a nőknek, mint amilyen ő is, akik sokáig hallgattak. Úgy érzem, hogy a mostani fiatal nők már jobban kifejezik, mire van szükségük, de az idősebb generáció számára ez mindig is nehezebb volt. A most 50-60 éveseknek sosem mondták, hogy szabad panaszkodni vagy kiállniuk magukért. Britt karakterével mintha ezt szerettem volna megtenni helyettük.

- Baszki, baszki, baszki. Sokak szerint bátor, mások szerint provokatív, már-már megbotránkoztató cím. Miért lett ez a cím? 

- Érdekes története van. Az eredetileg nem az én ötletem volt. A szerkesztőm kezdte el így nevezni a könyvet, amikor még csak dolgoztunk rajta, és én azt hittem csak viccel. Közben, mivel korábban már kiadtuk a Soha, soha, soha című könyvemet, viccesnek találta, hogy legyen megint egy háromszavas címünk. Aztán amikor tényleg kész lettünk, megkérdeztem tőle, hogy mi lesz a végső cím, és ő azt mondta, hogy ez marad: Baszki, baszki, baszki. Azt hittem, nem gondolja komolyan, és mondtam neki, hogy nem adhatunk egy könyvnek ilyen címet. De ő azt mondta, miért ne? Hisz Britt dühös, mérges. Amikor mérges vagy, mit mondasz? Én erre azt feleltem, hogy "baszki", mire ő azt mondta: "Pontosan!" Így végül ez maradt a cím, de ezért az ötletért igazából nem engem illet a dicséret. A szerkesztőm érdeme.

- Többnyire mély társadalmi kérdésekkel foglalkozol. Az előző regényedben a tudatos gyermektelenség kérdéskörét jártad körbe, most – ha mondhatom így – az anyai kiégéssel és a düh rendkívül erős és negatív érzésével foglalkozol. Mik a törekvéseid az írással? 

- Furcsán hangozhat, de valójában nincsenek hatalmas világmegváltó céljaim. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy nem állt szándékomban mély témákat boncolgatni, ahogy azt végül tettem, mert amit igazán szeretnék, az az, hogy olyan könyveket írjak, amiket az emberek szívesen olvasnának. Nagyon kedvelem az olvasást, mint szórakozási, kikapcsolódási lehetőséget. De amikor megpróbálok valami könnyedet írni, csak úgy, tudod, csupa csavaros fordulatokkal, vagy egy egyszerűbb szerelmi történetet, akkor valahogy soha nem sikerül jól. És aztán kiderül, néhány verzió után, hogy valójában mélyebb, nehezebb dolgokról szeretnék beszélni, amik számomra, mint írónak, kihívást jelentenek. Írtam már egy regényt szorongásról Norvégiában, valamint arról, hogy milyen a külvárosban felnőni. Úgy gondolom, hogy bármi lehet mély vagy nehéz téma, mert az élet bonyolult, bármely aspektusát is tesszük fókuszba. És úgy érzem, vannak dolgok, amiket írásommal szeretnék felfedezni, különösen női kérdésekkel kapcsolatban, például a gyermektelenség, ami nálam is így van, tehát én is gyermektelen vagyok. De sosem gondoltam, hogy erről fogok írni. Egyszerűen csak egy szerelmi történetet próbáltam írni. És aztán az egyik szereplő nem akart gyereket, és a szerkesztőm azt mondta, hogy ez a fő történet, így aztán átírtam a könyvet, és így megszületett a Soha, soha, soha, de nem úgy ültem le, hogy tudtam volna, erről fogok írni. És mint mondtam, ez nagyon személyes volt számomra, és kicsit ijesztő is, mert mindig is tudtam, hogy nem akarok gyereket, de sosem gondoltam, hogy egy regényt írok majd erről. De fontos könyv lett, mert nem én vagyok az egyetlen, aki nem akar gyereket, szóval sokan voltak, akiknek szükségük volt erre a regényre, ahogyan nekem is szükségem volt egy regényre, erről a témáról.

- Nehéz ma nőnek lenni szerinted? 

- Szerintem igen, nehéz egy nőnek egyszerűen csak önmagának lennie a világban, vagy teret kérni, mert megtanították nekünk, hogy maradjunk csendben, legyünk kedvesek, ne okozzunk felfordulást, és soha ne legyünk mérgesek, mert az inkább férfias dolog. Tudod, „a hölgyek nem hangosak és haragosak.” Én pedig csak arra gondoltam, nos, én állandóan dühös vagyok, és biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki dühös. Egész életemben féltem attól, hogy dühös legyek, féltem ettől az érzéstől, és elnyomtam, mintha állandóan így lennék, és amikor igazán dühös leszek, inkább sírok. Furcsa, de nem én vagyok az egyetlen, aki ezt csinálja. Ez belénk ivódott, különösen a lányokba és nőkbe, hogy ne mutassunk haragot. Szóval inkább sírunk. De én dühös vagyok, még ha sírok is, és így hirtelen mélyen belemerültem ebbe a feminista dologba, ami sosem volt szándékos. Gondolom, ez megint meg fog történni. Most is próbálok írni valamit, egy szerelmi történetet, de biztos vagyok benne, hogy újra megtörténik, és hirtelen belekerülök valamibe, ami picit társadalmi kérdés és fontos. De, amit igazán szeretnék az írásaimmal, az az, hogy az emberek csak olvassák, és élvezzék őket. Csak azt szeretném, hogy az emberek pár órára elmerüljenek a könyveimben, érezzék magukat szomorúnak vagy boldognak, bárminek, és aztán menjenek tovább.

- A gyermektelenség kérdése nagyon érzékeny téma Magyarországon, de úgy gondolom, hogy Norvégiában is hasonlóan megosztó lehet. Hogyan reagált a norvég közönség a regényedre?

- Nagyon ideges voltam, amikor a könyv megjelenésére készültünk, de sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam, vagy amitől féltem. Valójában attól tartottam a legjobban, hogy megbántom az anyákat – ez volt a legnagyobb félelmem. Emlékszem, amikor a könyv elkészült, néhány barátomnak adtam, akik maguk is anyák, hogy olvassák el, és ők zöld utat adtak neki. Azt mondták, hogy ez egy fontos könyv, és nem bántotta meg őket, de sosem lehet tudni. Tudom, hogy vannak olvasók, akiknek van gyermekük, és nem értenek egyet a főszereplőmmel, és veszélyes tud lenni, ha nem értesz egyet. Nem kaptam gyűlölködő üzeneteket, pedig ettől is nagyon féltem. Ez sosem történt meg. Valójában az emberek nagyon nyitottan fogadták, és kaptam olyan olvasói üzeneteket, akik korábban soha nem érdeklődtek azok iránt, akik nem akarnak gyereket. Számukra ez csak egy nem létező kérdés volt, tudod? Vagy családot alapítasz, vagy nem érdekel más. De amikor elolvasták a Soha, soha, sohát, azt mondták: "Nos, igazából sosem gondolkodtam ezen a kérdésen. Nem is tudtam, hogy emberek így éreznek, vagy hogy ez nehézséget jelent, vagy hogy a társadalom úgy reagál rájuk, hogy 'majd megváltozik a véleményed, vagy buta vagy, ha nem akarsz gyereket’." És tudod, mindenféle őrült dolog, amit a gyermektelen korban lévő, de gyermeket nem akaró emberek hallanak. És ahogy korábban mondtam, kiderült, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek egy ilyen könyvre szüksége volt. Remélem, még sokszor kiadják, és remélem, hogy lesznek tévéműsorok és filmek is gyermektelen nőkről és férfiakról, mert ez fontos, és úgy gondolom, egyre több ember fog úgy dönteni, hogy nem vállal gyereket, akár környezeti okokból, politikai okokból, félelemből, gazdasági okokból, vagy számos más okból kifolyólag. Ahogy rengeteg oka lehet a családalapításnak, ugyanúgy rengeteg oka van annak is, ha valaki nem szeretne családot, és ez ugyanannyira fontos téma, amiről beszélni kell. 

- Britt tud arról, hogy a férje megcsalja, mégsem csinál semmit. Ennek mi az oka? 

- Azt hiszem, Britt egyszerűen olyan ember, aki, miután tudomást szerzett a férje hűtlenségéről, inkább megtartja magának ezt az információt. Számomra ez egyfajta hatalmi játék. Tudja, hogy mi történt, de sosem mondja el a férjének, hogy tudja. Ha szembesítené vele, választás elé kényszerülne, nem igaz? Ki kellene mondania, hogy tudja, vagy megtenni a lépést, hogy elhagyja őt – ami ijesztő lehet. Így viszont megtartja magának az igazságot, és passzívan hagyja, hogy a helyzet úgy alakuljon, ahogy alakul.

- Ráadásul van is egy jelenet, ahol Brit szembesíti a férjét, de ő eléri, hogy ostobának érezze magát emiatt – egy tipikus gázlángozás.  

- Ekkor Brit egyszerűen eldönti, hogy nem fogja újra felhozni, mert nincs értelme. Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért maradnak még együtt, miért vált ilyen pokollá ez a házasság. Úgy gondolom, Brit egyszerűen túlságosan félt attól, hogy kilépjen ebből a kapcsolatból, mert ez félelmetes és nehéz döntés. De eljön az a pont, amikor az ember nem bírja tovább. Ami érdekes, hogy én sajnálom a férjét, Espen-t is. Valójában kedvelem őt, annak ellenére, hogy az olvasók csak a rossz oldalát látják, hiszen minden hibája nyíltan megmutatkozik. Szerintem nem rossz ember, csak egyszerűen Britt és ő sosem voltak igazán összeillők. Talán volt köztük valami szép a kapcsolat elején, de aztán ez megromlott, és egyikük sem tudta, hogyan zárja le. Így együtt maradtak, és ez egy hatalmas káoszba torkollott. Számomra ők azoknak az embereknek a mintái, akik valaha szerették egymást, de most már csak azért vannak együtt, mert nehéz meghozni azt a döntést, hogy külön váljanak. Szegény Espen, egyértelműen rosszul bánik Britt-tel, de talán ő azt mondaná, hogy az ő viselkedése Britt örökös haragja miatt alakul így. Szóval, ki tudja, melyikük váltotta ki először ezt a helyzetet?

- Voltak kihívások vagy akadályok az írás során? Volt olyan rész, ami kifejezetten nehézséget okozott? 

 – Talán a befejezés megtalálása volt nehéz, hogy hogyan zárjam le. Mert az világos volt számomra, hogy Britt-nek elege van, hogy készen áll a változásra, de nem tudtam biztosan, hogy visszatér-e a régi életéhez, vagy elmegy, vagy mihez kezd. Emlékszem, próbáltam néhány különböző befejezést... Aztán hogy végül mi lett a vége, ahhoz el kell olvassátok, nem spoilerezem le. 

– A könyvesboltban dolgozol, írsz is, hogyan tudod ezeket összeegyeztetni? Előfordul, hogy te adod el valakinek a saját könyved? És mi az, ami a legjobb az írói létben?

- Ez nagyon aranyos kérdés, és igen érdekes is lehet, hogy egy könyvesboltban dolgozom, és néha valaki megveszi a könyvemet. Előfordul, és általában nem is tudják, hogy én vagyok a szerző. Mindig nagyon boldoggá tesz, amikor látom, hogy az emberek megveszik a regényeimet, de egyben kicsit zavarba is jövök. Nem vagyok az a fajta szerző, akit mindenki felismerne. Szóval így inkognitóban lehetek a könyvesboltban, és élvezhetem, hogy az emberek olykor megveszik a regényeimet. De talán a legjobb dolog az írásban az, amikor rájövök, hogy az emberek tényleg olvassák a könyveimet. Amikor írok, akkor is, ha tudom, hogy azért írok, hogy megjelenjen, és könyvvé váljon, de valahogy mégis valószerűtlennek érzem, egészen addig, amíg nem kapok egy e-mailt valakitől, aki azt mondja, hogy olvasta a könyvemet és tetszett neki. Nem kell azt mondaniuk, hogy megváltoztatta az életüket. Nem kell nagy dolognak lennie. Egyszerűen csak nagyon jól esik, amikor valaki azt mondja, élvezte a könyvemet, és ettől válik valóságossá az egész. Tudod mióta megtanultam olvasni, mindig is hatalmas könyvmoly voltam, és egész életemben rengeteget olvastam, ami számomra varázslatos érzés, amikor olvasok egy könyvet. Elképesztő azt tudni, hogy az emberek, még Magyarországon is, olvassák a könyveimet. Ez valóságos, és egy nagy dolog, igen, hogy elmehetnek egy könyvesboltban, vagy könyvtárba, és olvashatják a könyvemet. Ez csodálatos!

– Igen, ez csodálatos, és hamarosan a NIOK-napon a magyar olvasóid egy részével is találkozhatsz. Az eseményen közel 500 lelkes olvasó lesz, tehát hatalmas közönség. Vannak írói rutinjaid? Módszered? Hogyan írsz? Mik a szokásaid? Hadd lessünk be a kulisszák mögé.

– Azt hiszem, még mindig próbálom kitalálni, hogy mi az én módszerem. A szerkesztőm időnként küld nekem üzenetet, amelyben megkérdezi, írok-e. Erre válaszolok, hogy nem, éppen tévét nézek, vagy nem, a könyvesboltban dolgozom, vagy, tudod, nem, éppen utazom. De aztán ő mondja, hogy mindig írsz. És amit ezzel gondol, az az, hogy az írás, tudod, egyszerűen a fejedben zajlik, de utána le kell ülnöd, hogy ténylegesen papírra vesd a dolgokat. De én részmunkaidőben dolgozom a könyvesboltban, szóval szerintem van, mint két napom a héten, amikor tudok írni. De amikor, ha van valami, amivel foglalkozni szeretnék, akkor írok, tudod, munka után vagy előtt. De nem tudok úgy írni, hogy nyolc órát ülök egy nap, és ez régen rosszul esett, mert azt hittem, hogy az írók, tudod, mint hatkor kelnek, aztán ülnek az irodában, és írnak 100 oldalt, és én soha nem tudtam ezt megtenni. Két óránál tovább sosem tudok írni. Szóval általában azt hiszem, hogy az agyam reggel működik a legjobban, mert reggeli ember vagyok. Tehát, ha van egy napom az írásra, korán kelek, írok pár órát, aztán egyre gyakrabban kezdem el nézni az e-mailjeimet, és akkor rájövök, hogy, tudod, ennek vége van, és akkor esetleg olvasok valamit, ami releváns a számomra, vagy sétálok, zuhanyzom, vagy kocogok, és az agyam egyszerűen tovább ír, amíg újra eljön az idő, hogy leüljek. Szóval igen, remélem, eddig bevált számomra, és remélem, hogy a jövőben is működni fog. De ha valakinek van írási tippje, örömmel veszem. 

- Magyarul még csak most debütált a második regényed, de Norvégiában már ez az ötödik volt. Van kedvenced közülük? 

- Azt hiszem, a Soha, soha, soha az a könyv, amelynél, legalábbis úgy érzem, sikerült megvalósítanom, amit szerettem volna. Amikor befejeztük a munkát rajta, az összes szerkesztésen, javításon átestünk, újra és újra átolvastam, csiszolgattam – akkor éreztem először, hogy igen, pontosan ezt akartam mondani. Gyakran, amikor befejezek egy könyvet, úgy érzem, hogy lehetne még többet tenni, vagy máshogy csinálni. De ennél a könyvnél nagyon magabiztos voltam, hogy pontosan olyan lett, amilyennek lennie kellett. Így amikor megjelent, és megérkeztek a kritikák, - akár a negatívak is - azt gondoltam, rendben, ez a te véleményed, de én elégedett vagyok a végeredménnyel. Korábban, ha ilyesmi történt, azt éreztem, hogy talán igazuk van, és hogy jobban is csinálhattam volna, de ezzel a könyvvel egyszerűen biztos voltam benne, hogy épp olyan lett, amilyennek lennie kellett. Nem tudom, nagyképűen hangzik-e, de csak éreztem, hogy igen, ez az a könyv, amely pontosan olyan lett, amilyennek reméltem.

- Már egy éve meg akarom tudni, de miért nem adtál nevet a Soha, soha, soha főszereplőjének? 

- Talán mert túl közel áll hozzám. Olyan volt, mintha egy módot keresnék arra, hogy eltávolítsam magamtól. Így, hogy nincs neve, félig önéletrajzi lehet, de ugyanakkor teljesen fikció is. Ezt már megcsináltam a debütáló norvég regényemben is, ami nincs lefordítva.

JEGYEKET A NIOK-NAPRA itt tudtok vásárolni.