Az irodalommal való kapcsolat gyakran gyerekkorban kezdődik, és sok olvasó érzi magában az írás vágyát is egy-egy letehetetlen történet miatt. Ön számára hogyan vezetett az út az olvasástól az írásig?
Nálunk, otthon nem voltak könyvek. Már tizenévesen elkezdtem dolgozni, és nem is jártam egyetemre, de mégis nagyon szerettem könyveket olvasni valamiért. Vártam, hogy áprilisban, amikor kezdődik a tanév, akkor kiosszák az irodalom tankönyveket. Általában ezek egy évre előre megvoltak, de én elolvastam őket az első napon. A könyvesboltban megkerestem azon szerzők könyveit, akik tetszettek, és állva olvasgattam azokat. Nem voltam olyan szempontból jó helyzetben, hogy a környezetemben már eleve ott lettek volna a könyvek, de a könyv az pont olyan, ha érdekli az embert, akkor bárhol talál.
Abszolút nem jutott az eszembe, hogy író legyek. Én a zenei pályáról indultam, és mindig bennem volt, hogy az érzéseimet kifejezésre juttassam. Énekelni akartam, a zenei pályámon elindulni, de nem ment jól, így váltottam, és rájöttem, hogy ez sokkal jobb, mint a zeneszerzés. Szeretem a szavakkal kifejezett világot.
Gyakran mondják, hogy az írás magányos tevékenység, viszont ezek a találkozások, amik ezen a turnén is történnek, nagyon sok embert vonzanak, közösségi élménnyé válnak. Hogyan tekint ezek jelentőségére?
Az irodalom nagyon félelmetes igazából, mert lehet szórakoztató irodalmat is írni, de amivel én foglalkozom, azok visszafordíthatatlan dolgok, és ez iszonyatosan félelmetes. Ezt mindig érzem. A közösségi oldalak által gyakran kapok visszajelzéseket, hogy mit vált ki valakiből egy könyvem, és ez mindig érdekel engem, személyesen pedig különösen jó visszajelzést kapni.
Nem gondolom, hogy lenne két olvasó, akik pontosan ugyanúgy tekintenének egy olvasásélményre. Milyen érzés Önnek, hogy a történetei már elhagyták eredeti szülőhazájukat, és rengeteg külföldi olvasó is értelmezi azokat, csupán a saját terükben?
Tulajdonképpen én sem tudom, hogy mit írtam. Ahogyan én megírtam, az csak egy értelmezés. Fontos szempont, hogy ki olvassa, és milyen korban, hiszen lehet, hogy most és tíz év múlva teljesen más élmény lesz ugyanaz a könyv. A könyv nem változik, de mégis olyan, mint egy élőlény. Sokan fordításban olvassák, ami által ugyanaz a könyv mégsem teljesen ugyanolyan, mint a japán, így mintha saját életet élne a könyv, utat jár be.
Önmagán is tapasztalja ezt az utat? Változott az élménye valamelyik könyvével kapcsolatban a megjelenésük óta?
Történelmileg az, amikor írtam a könyvet, nem változik, de tavaly elhunyt az anyukám, és most eszembe jut, hogy amikor ezt írtam, akkor még élt; sok minden megváltozott azóta. Mi is változunk percről percre, de a könyv olyan, mintha egy határkő is lenne egyben, amit leszúrunk a földbe, és visszatekintünk rá.
Amikor az emberek olvassák valamelyik művét, gyakran nagyon személyes élményként élik meg azt. Ön hogyan tudja megtartani a saját belső határait, amikor mindenki a „saját történetét” keresi a regényeiben?
Olvasáskor én is mindig magamat keresem a történetben. Írás közben nem tudok teljesen függetlenedni attól, hogy a saját érzelmeim, múltam, emlékeim, ahogyan a dolgokat látom, benne legyenek a történetben. A karakter szemszögéből halljuk a dolgokat, de ettől nem tudok teljesen távol maradni. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor hirtelen valami megmozdul bennem, miközben írok.
Az éj szerelmesei című regényében számos hétköznapi esemény kap fontos szerepet, munka, kávézókban történő mély beszélgetések, emlékek megosztása egy új személlyel. A történet sokszor mintha nem a cselekményről, hanem inkább a pillanatok hangulatáról szólna. Ön szerint mi tesz egy pillanatot irodalmivá?
Nem nagyon szoktam kimozdulni otthonról, de szeretem a ruhákat, a szép színeket, a textúrákat, ezeket mindig rögtön megnézem magam körül. Az apróságokban benne vannak ezek a szépségek, amiket meg lehet találni. Jó kérdés, hogy ez mennyire hat az írásomra, de biztosan nem független tőle.
Legutóbb elmentem egy étterembe, és ott a kés hihetetlenül hideg volt, és egyből eszembe jutott, hogy ezt meg kéne írni. Ezek az apró, furcsa dolgok eszembe juttatják az írást.
Milyen üzenetet fogalmazna meg közvetlenül a magyar olvasóinak?
Az Éj szerelmesei főszereplője, Fujuko, nagyon érdeklődik a fény iránt. Ő egy átlagos lány, lektorként dolgozik, és munkájából adódóan szövegekkel foglalkozik. Folyamatosan érzi a saját bőrén, hogy milyen az, hogy vannak érzései, fizikai valójában, teljes erejéből élni, de mégis egyszerre eltűnni benne valahogy. Fontos lenne megkérdezni magunktól, hogy ez a fény miből van. Nagyon remélem, hogy az olvasók is kötődést fognak érezni, kapcsolódni tudnak majd hozzá.
