Ismertem valakit, akin évről évre, minden október közepén erőt vett egyfajta mély depresszió. Ami aztán nem is tágított mellőle, egészen a már reményteljesen ragyogó tavaszig. Onnantól kezdve hónapokon át újra maga volt a kedélyes életöröm mintaképe – a soron következő lombhullásig. Konkrét kiváltó okot nem tudott felhozni a dolog magyarázataképpen, de egy valamiben biztos volt: nem igazán tud mit kezdeni az elmúlással.
„Ilyenkor minden erre emlékeztet: a rövidülő, szürke nappalok, a korai sötétség, az elszáradt levelek, a temetői mécsesek, a krizantémok... Ha tehetném, egyszerűen átaludnám ezt az időszakot. Korábban azt hittem, ez csak valami átmeneti hiszti. De nem múlt el. Sőt, igazából egyre rosszabb.” Az esete egyedinek tűnhet, de úgy hiszem: valamilyen formában mindannyian érintettek vagyunk az ügyben. Elvégre olykor-olykor elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a dolgok végességével, vagy ha úgy tetszik, az elmúlással. Búcsút kell vennünk egy kapcsolattól, egy embertől, egy állapottól, egy helytől vagy adott esetben egy illúziótól, egy álomtól. Persze különbözőképpen, és eltérő mélységben éljük meg az ilyen szituációkat; személyiségünkből vagy éppen aktuális élethelyzetünkből fakadóan pedig más és más válaszokat adunk rájuk. Az egyik barátnőm például évente csak egyetlenegyszer megy ki az édesapja sírjához, holott rajongva szerette és szereti ma is. De ilyenkor sem virágot visz, hanem egy saját kezűleg faragott, mosolygó töklámpást. Azt mondja, így elviselhetőbb számára a látogatás, és személyesebb is. „Arra emlékeztet, hogy Apával mennyit nevettünk”. Az ő stratégiája tehát részben az emlékezésre alapul, de nem a szomorúan szenvelgőre, hanem arra, ami a jelenben is átélhetővé teszi az egykori szép élményeket. Ez utóbbiakban pedig megtartó, sőt, inspiráló erő rejlik. Ami továbbvisz, és a szó legtisztább értelmében lelkesít. Ha ösztönösen is, de valami efféle indíttatásból álltam neki nemrég annak a családunkban igen népszerű, régi hagyományokra épülő, amúgy elég macerás ételnek az elkészítéséhez, amit egyedül az édesanyám csinált eddig... És igen, van abban valami elképesztően felemelő, hogy mégiscsak tovább viszel valamit abból, ami fizikai szinten örökre elveszett. Ahogy anyám, sőt, nagyanyám kezének mozdulatait, az ő tudásukat őrzi most az általam új életre gyúrt tészta is...
Az elengedésben nem igazán hiszek. Sokkal inkább azt lehet megtanulni, hogyan éljünk együtt az életünkben megtörtént dolgokkal, adott esetben a veszteségekkel. „Ritkán van olyan nap, hogy ne jutna eszembe” – mondja az idős kertészasszony a legutóbbi regényemben, a hat évtizeddel korábban elsiratott kisfiának cipői láttán. A földi élet eredendő körforgását, az örökös változást, a születés-elmúlás-újraéledés misztikus folyamatát a természet folyamatosan prezentálja számunkra. A hozzá való visszatérés pedig segít abban, hogy más szemmel tekintsünk a személyes életünkben tapasztalt elmúlásokra is. Azt semmiféle praktikával nem tudjuk elintézni, hogy soha ne találkozzunk ilyen kihívással. A reakcióinkat, a feldolgozási stratégiáinkat tekintve azonban lehetőségünk van a fejlődésre. Ahogy arra is, hogy ne pusztán valami jól csengő spirituális lózungként tekintsünk a mondásra, miszerint minden éjszakában ott van egy ragyogó, új nap ígérete.
