2011 óta november 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját. Ezen a napon fogadták el ugyanis a magyart államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvényt. Az ünnep apropója szükségszerűen felidézi bennünk azokat a tudósokat, írókat, költőket, akik rengeteget tettek azért, hogy ma magyarul beszélünk, írunk, olvasunk, gondolkozunk. Most mégsem Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Jókai vagy Arany János munkásságát, törekvéseit, harcát szeretném feleleveníteni, bár érdemes hálával és némi pátosszal gondolni rájuk.
A mindennapok nyelve érdekel. A szavak, amelyeket kimondunk, vagy nem mondunk ki, és pont azért van jelentőségük. A mondatok, amelyek elcsúsznak ugyan, néha sután szerkesztettek, mégis ezek által kerülünk közel egymáshoz, ezek a kapaszkodóink, a vértjeink és sokszor a töltényeink is.
Mit jelent, hogy magyarul beszélünk? Hogy ez a bonyolult, változatos, sokszor terjengős nyelv az anyanyelvünk?
Az első szavakat, amelyeket a szüleinktől tanultunk: apa, anya, hinta, labda, vau-vau.
Az otthon biztonságát: ház, haza, szeretet, támogatás, duruzsoló kályha, frissen sült lángos.
Kapcsolódást: szülő, testvér, barátság, szerelem.
Tanulást, tudást: kristályrács, ütemhangsúlyos verselés, lánchegység, várvédő háborúk.
Növényeket és állatokat: vérehulló fecskefű, aranyos fodorka, kerecsensólyom, szilvaorrú keszeg.
Érzeteket és érzéseket: illatfelhő, keserédes, bársonypuha, fülszaggató.
Költőink ennél sokkal árnyaltabban fogalmaznak: „Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, / sértett gőgömben értőm és kísértőm, / kínok közt, gondjaimtól részegen, / örökzöld földem és egész egem, / bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom / és soraimmal sorsom túl a síron, / kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: / mennyei poggyász” – írja Faludy György Óda a magyar nyelvhez című versében. Szabó T. Anna még ennél is továbbmegy a nyelvi játékban: „A nyelv az elv, az enyv, a láp, a lép. / A nyelv belé, belém, belénk, beléd. /A nyelv a jel, a ja, a jé, a jó. / A nyelv a rím, a süllyedő hajó.
A végtelenségig lehetne folytatni a sort. Nyilván szubjektív, ki hogyan kapcsolódik az anyanyelvéhez, melyek a kedvenc szavai, kifejezései, melyek keltenek benne rossz érzést, idéznek fel negatív élményt. Az viszont, hogy foglalkoznunk kell ezzel a természetesnek tűnő kincsünkkel, már mindannyiunk érdeke és feladata. Különösen igaz ez napjainkban, amikor egyre több angol kifejezést használunk, egyre gyorsabban beszélünk, rövidítés, tömörítés jellemzi hétköznapi nyelvhasználatunkat. A nyelv nagyon gyorsan reagál a körülöttünk lévő változásokra, ezáltal maradhatott fenn évszázadokon keresztül. Nem elég azonban csak a változásokat realizálni, és természetesnek venni, hogy a nyelv minden pillanatban a rendelkezésünkre áll. Birtoklása állandó törődést, gondoskodást igényel. Érdemes arra, hogy ismerjük működését, szabályait, hogyan lehet és illik használni formális és informális helyzetekben.
Nem a kevéssé kedvelt középiskolai nyelvtanórák emlékét akarom megidézni, sokkal inkább arra biztatok mindenkit, olvassunk magyar irodalmat, menjünk színházba, előadóestekre, élményeinket pedig foglaljuk össze pár soros jegyzetben, lehetőleg kézzel írva. Az olvasás és írás köteléke eltéphetetlen, és nincs ennél jobb, egyszerűbb és kényelmesebb módja anyanyelvünk megismerésének, a mélységeibe történő alámerülésnek. „A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. (…) Akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla.” – írja Babits Mihály. Gyűjtsünk tehát szavakat, gondolatokat, és ünnepeljük meg a magyar nyelv napját egy magyar író vagy költő versének, novellájának vagy regényrészletének elolvasásával.
Segítségül három olyan klasszikus szerző művét ajánlom, akiknek rendkívüli kapcsolata volt a magyar nyelvvel, regényeik a történeten felül a nyelvi stílus összetettsége miatt is egyedülálló olvasmányélményt nyújtanak.
Kosztolányi Dezső Pacsirta című regénye, a Monarchia korának városába, Sárszegre kalauzolja az olvasót, és egy különös háromtagú család életébe enged bepillantást. Vajkayék boldogok a maguk módján. Rutinszerűen élik mindennapjaikat, nincsenek különösebb céljaik, nem számítanak jelentős változásra. Egy napon azonban Pacsirta, az idősödő lány vidéki rokonokhoz utazik, és ez annyira megbolygatja a szülők életét, hogy rádöbbennek a létezésüket átszövő hazugságokra. Kosztolányi minden gondolata többrétegű: egyszerre van jelen írásában a tragikum és az irónia. Érdemes újra és újra belefeledkezni egy-egy mondatába. Kosztolányi mindent tudott a nyelvről, egész életében kutatta. Így írt az anyanyelvvel való kapcsolatáról: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.” Minden regénye, így a Pacsirta is ennek a „megnyilatkozásnak” egy gyönyörű gyöngyszeme.
Szerb Antal művei közül az Utas és holdvilág című regény talán a legnépszerűbb, én mégis a Pendragon-legendát ajánlom. A Pendragon-legenda egyszerre kalandregény, történelmi regény és misztikus bűnügyi történet filozófiai eszmefuttatásokkal átitatva. Bátky János bölcsészdoktor meghívást kap a Pendragonok ősi kastélyába, hogy ott folytassa tudományos munkáját. Vendégként furcsábbnál furcsább kalandokba bonyolódik, és maga sem tudja eldönteni, hogyan került az események forgatagába, és mi lesz mindennek a kimenetele. A paródiaként is olvasható regény elengedhetetlen kelléke a humor. „A szellemesség lélektanilag tekintve állandó készenlétet jelent, énjelenlétet: nem szalasztani el a kedvező pillanatot, és rögtön megtalálni az egyedül lehetséges kifejezést.” – vallja Szerb Antal. A regény, mintha csak igazolná ezt a tételt, telis-tele van szellemesebbnél szellemesebb, ugyanakkor elgondolkodtató párbeszédekkel, mondatokkal, kifejezésekkel. Kivételes, maradandó élményt nyújtó könyv.
A nyelvi humor teszi feledhetetlenné Rejtő Jenő írásait is. Legendásan lefordíthatatlannak tartják a műveit. Poénjai a magyar mindennapokból, életérzésből, identitásból táplálkoznak. Utánozhatatlanul tolmácsolja a pesti humort. Az Aranylétrás Könyvek sorozatban megjelent kötetben két különböző tematikájú és felépítésű regénye olvasható. A Vesztegzár a Grand Hotelben Rejtő talán legismertebb műve, egy őrületes kavalkád a banánoxid körül. Izgalom, nyomozás, rendkívüli fordulatok teszik teljessé az olvasmányélményt. A Tigrisvér az író kevésbé ismert regényei közé tartozik. A western világában játszódó történet főszereplője, Robin megtudja, hogy a híres és rettegett Tigris vére csörgedezik az ereiben, így elindul, hogy kiszabadítsa raboskodó apját. Nagyon elszánt – vér és hullák maradnak utána, valamint félreértések, fordulatok, szerelem – ráadásul az igazság színe és fonákja. „Szörnyű így, ebben a csúf évszakban, tenisz és vitorla nélkül; csak néhány jó könyv menthet meg.” – figyelmeztet Rejtő Jenő. Fogadjuk meg a tanácsát, és olvassunk magyar irodalmat!
