2025. 08. 14. 00:00:00
Személyesen ismered a testvérkapcsolat erejét. Hogyan jellemeznéd a közted és Anna közötti köteléket?
Ritka kincs. Úgy látjuk, vannak ugyan szoros testvéri kapcsolatok, de sokkal több a feszültség, az egyet nem értés, a féltékenység, a viszály, vagy az ölre menő viták. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi ne vitatkoznánk, de nekünk ez egy jutalomjáték. Amikor vitatkozunk, nem a másik legyőzése a cél, hanem a másik megértése, feltétel nélküli elfogadása és egymás emelése.
Volt valaha olyan időszak az életetekben, amikor eltávolodtatok egymástól? Mit tanultál ezekből az időkből?
Sosem távolodtunk el egymástól. Tény, hogy kevesebbet láttam Annát, amikor megkezdte tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és kollégiumba költözött, ahogy később velem is történt, de ez mindig csak fizikai távolság volt, sosem érzelmi. A gyerekek születése is inkább hozott minket közelebb egymáshoz, pedig ilyenkor sem tudtunk annyi időt együtt tölteni, mint máskor. Ezekben az időkben is az volt a legfontosabb, hogy mentsvárként, védőburokként, bástyaként ott van a nővérem, vagy én ott vagyok a nővéremnek.
A NIOK augusztusi közös könyve, az Eljátszott életek egyik fontos témája, hogy egy közös gyerekkor is két nagyon különböző felnőtt életet szülhet. Te hogy látod: miben vagytok hasonlóak, és miben nagyon mások a testvéreddel?
Nem véletlen, hogy a mai napig összekevernek minket, sokan azt hiszik, hogy egy ember vagyunk. Alapvető különbségek azért vannak a személyiségünkben. Én vagyok a határozottabb és hangosabb, ha ki kell állni magunkért, én vagyok a proaktívabb, tehát aki előbb lép. Egy időben azt is gondoltam, hogy Anna sokkal türelmesebb, mint én, de azóta látom, hogy az ő türelme is véges tud lenni, életünk történései változtattak a tűréshatárainkon.
Az Eljátszott életek egyik fő kérdése, hogy mennyire merünk őszinték lenni egymással, akár a testvérünkkel is. Nálatok mennyire van tere a kemény kritikának?
Nagyon őszintén mondjuk el, amit a másikról gondolunk, és ebben akár a negatív kritika megfogalmazása is benne van, de anélkül, hogy sértegetni akarnánk a másikat. Egymás legnagyobb kritikusai vagyunk, ami azért tud fájdalmat okozni. Ha ő mond rólam kritikát, az tud olyan lenni, mint egy pofon, és tudom, hogy nála ez hatványozottan igaz, viszont én szeretek elgondolkodni a kritikán. Mi a valóságalapja? Mennyiben múlik ez rajtam? Mi az, amin tudok változtatni? Mi az, amin szeretnék változtatni? Mi az, amin nem vagyok hajlandó változtatni? Sok olyan beszélgetésünk volt, amikor ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak.
Mira és Hana, a regény két női főszereplője, nagyon másként viszonyulnak a családhoz, az anyasághoz és a sikerhez. Nálatok vannak ilyen alapvető értékrendbeli különbségek?
Nem igazán, minket hasonló fából faragtak. Mindkettőnknek első a család, csak ezután jön a hivatás, ami azért szintén fontos, hiszen esetünkben az önmegvalósítás lehetőségéről van szó, amiről nem tudnánk lemondani.
Az anyává válás, a kisgyermekes időszak gyakran megtépázza a családi és baráti kapcsolatokat, különösen, ha nagyon más életszakaszban van a másik fél. Nálatok hogy alakultak ezek a fejezetek?
Ezek az időszakok közelebb hoztak minket egymáshoz. Először én vártam babát, Anna pedig nagyon sokat volt velem a várandósság idején és a gyermekágyas időszakban is, majd ezt rögtön viszonoztam, hiszen tizenegy hónap van a nagyobbik fiam és az ő kislánya között. Ami a barátokat illeti: nálam valóban megritkultak a találkozások és beszélgetések, mert a baráti körömben elsőként lettem édesanya. de azóta újra felvettem a fonalat. A barátnőim nagyon megértőek voltak, azóta ők is anyukák, így végül minden kapcsolódásom erősebb lett.
A könyvben sok a kimondatlan feszültség, az elfojtott érzés. Te hogyan kezeled, ha a szeretteiddel nehéz beszélni valamiről, ami mégis ott lappang, és emészt téged?
Sokáig úgy voltam vele, hogy mindent ki kell mondani, a nővérem ezért is mondta rólam, hogy nagyon nyers vagyok. Úgy éreztem, hogy akkor tudom a saját traumáimat is feldolgozni, és a saját gyerekkori élményeimet is helyretenni, ha ezeket megbeszélem a szüleimmel is. Rájöttem, hogy megbántom vele őket, holott nem ez volt a célom, és még csak nem is hibáztattam őket semmiért. Most már tudom, hogy nem érdemes mindent kirakni az asztalra, mert a fogadó fél nem tud vele mit kezdeni.
Ha egyetlen dolgot mondhatnál, amit megtanultál a saját testvérkapcsolatodból, mi lenne az?
Az ember mindig számíthat valakire. Mindig. Akkor is, ha éppen a saját poklának legalján van.
Mit üzennél azoknak, akik lelkileg távol érzik magukat a testvérüktől?
Érdemes hátralépni, kívülről nézni a kapcsolatot, és vizsgálni az okokat, ahelyett, hogy sértettek maradnánk. Sorsszerű feladataink és tanulnivalóink vannak a testvéreinken keresztül. Dolgozzunk magunkon, tanuljunk, tapasztaljunk, és javítsuk ki, amit csak lehet – akár terapeutával is. Vizsgáljuk meg, mi az az adottság, ami nem feltétlen pozitívum, amit le tudunk tenni, le tudunk faragni, jóvá tudunk tenni, széppé tudunk csiszolni. Ez mind-mind a mi felelősségünk, nem mutogathatunk kifelé. Ha a másik megbántott minket, még akkor is nekünk van arra lehetőségünk, hogy magunkban ezt helyre tegyük, és ne a gyűlölet gyűrűzzön tovább.
