Mit lehet elmondani az Üvöltő szelek című regényről, amit még nem mondtak el? Látszólag semmit. Kutatók, kurzusok, irodalomelméletek, előadások és kötelező olvasmánylisták újra és újra nekifutnak a regénynek, szétszálazva motívumait, szereplőit és narratív szerkezetét. Mégis mikor érdemes olvasni ezt a könyvet, és miért értik olyan gyakran félre? Máshogy hat, ha tizenévesen olvasod és máshogy akkor, ha később találkozol vele. Mást mond annak, aki már megtapasztalta a veszteséget, a megszállottságot vagy emberi kapcsolataink romboló erejét. Fiatalon könnyű a szenvedélyt megérezni belőle: a mindent elsöprő érzelmeket, a végzetes szerelmet, a romantikus lázadást. Később azonban előtérbe kerül az, ami korábban háttérben maradt: a bántalmazás, az érzelmi függőség, az öröklődő traumák és a bosszú mechanizmusa. Ez a regény nem „megnő” az olvasóval, inkább lefejti róla a rétegeket.
Talán ebből fakad az egyik legnagyobb félreértés is. Miért nevezik gyakran minden idők egyik legromantikusabb regényének? Ez az értelmezés leegyszerűsítő, sőt félrevezető. A szerelem valójában jelen van a történetben, de nem mint beteljesülés, hanem mint pusztító erő. Heathcliff és Catherine kapcsolata nem követendő minta, hanem intő példa arra, hogyan válhat az identitásunk részévé egy másik ember, és hogyan torzulhat el az „összetartozás” fogalma birtoklássá és önfeladásba. A romantika itt nem cél, hanem csapda. Az Üvöltő szelek nem (csak) szerelmi regény. Szól társadalmi kirekesztésről, hatalomról, osztálykülönbségekről, generációkon átöröklődő sebekről és arról, hogy a feldolgozatlan érzelmek miként formálják a jövőt.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy Emerald Fennell az Üvöltő szelek mely elemeit emeli át a napjainkban országszerte mozikba kerülő filmbe, érdemes először a premierek vizuális nyelvét figyelni, különösen azt, hogy az egyik főszereplőt alakító Margot Robbie milyen ruhákban és kiegészítőkben jelent meg. Ezek a gondosan megkomponált megjelenések már a film hazai bemutatója előtt narratívát hordoznak: Londonban Robbie hajból készült couture ruhát és hasonló szellemiségű ékszereket viselt. Ezek a Brontë-nővérek történelmi korszakára, az irodalmi hagyományra és az emlékezés testi dimenziójára utalnak. Los Angelesben egy egyedi Schiaparelli haute couture ruhában jelent meg, visszafogott, mégis szimbolikus ékszerekkel kiegészítve: a testszínű fűzős felsőrészre rétegzett fekete csipke, valamint a szoknya vörösből feketébe olvadó sfumato átmenete vizuális értelmezésként működik, ahol a vörös a szenvedélyt, a vágyat és az indulatot, a fekete pedig a gyászt, a pusztulást és a bosszút jelöli. A füstös színátmenet az érzelmek kontroll nélküli átalakulását sugallja. A párizsi bemutatón a színésznő öltöztetője egy mély rubinvörös ruhát választott, sötét tónusú, gótikus hangulatú ékszerekkel. Ez a megjelenés már nem az átalakulásról szól, hanem egy érzelmi végpont. A sötét romantika, a végzet, a visszafordíthatatlanság érzetét erősíti ez a választás. A három megjelenés együtt egyfajta vizuális történetmesélést alkot. Diana hercegnő óta tudjuk: egy ruha néha nemcsak egy ruha.
A 2026-os Üvöltő szelek film rendezője, Emerald Fennell, következetesen hangsúlyozza, hogy nem klasszikus értelemben vett adaptációt fogunk látni, hanem olyan filmet, amelyet az Üvöltő szelek című regény és az Elfújta a szél című klasszikus által inspirált alkotás. Habár nemcsak rendező, forgatókönyvíró is, mégsem vette át Brontë regényét szó szerinti szövegkönyvvé. A regény inkább érzelmi forrásként szolgál, amelyből hangulatokat, konfliktusokat emelt át. Röviden: ha kötelező olvasmányod ez a könyv, ne ebből a filmből készülj fel a másnapi dolgozatra. Ugyanakkor a film megtekintésekor ugyanaz a belső feszültség keletkezik bennünk, mint az olvasás során. Az Elfújta a szél hatásai is inkább érzetekben és áthallásokban érhetők tetten.
Szeretném megcáfolni a leggyakoribb kritikákat: Margot Robbie túl öreg ehhez a szerephez, Jacob Elordi túl világos bőrű, a ruhák nem követik a történelmi hűséget, vagy hogy a cselekmény eltér Brontë regényétől. Egy történetbe számos ponton léphetünk be, és már az első képkockák és hangulat után sejtjük, hogy ez a film nekünk szól-e. Fennell bátran kezdett, és világosabb, egyszerűbb narratívát választott, mint a regény. Robbie életkora egyáltalán nem számít a filmben, hiszen meggyőzően hozza az idegesítő fruskát és az unatkozó feleséget is. Jacob Elordi sötét bőrszín hiányosságát nagyon hamar ellensúlyozza az a színészi játék, ahogy képes egyszerű, állatias ösztönlénnyé válni a szemünk előtt. A Bridgerton-jelenség után talán elfogadhatóbbá válik, hogy egy történet vizuális megjelenéséhez a kosztümök is fontos eszközök, ezért tekinthetünk rájuk kifejezőeszközként is, és nem doktorátus előtt álló történészekként. Igen, a 2026-os filmben vannak eltérések a könyvhöz képest, de kit érdekel, ha a szereplők között van kémia, és végre valaki úgy mutatja meg ezt a kapcsolatot, ahogy Brontë korának hiányosságai miatt nem tudta. Emily Brontë elszigetelten élt, sosem ment férjhez, és az anglikán egyház a nők vágyának nyílt kifejezését elítélendő dolognak tartotta. Nem lettem a könyv rajongója, de a film megtekintése után más szemmel fogom újraolvasni ezt a klasszikust. Köszönöm az Európa Kiadónak a meghívást a sajtóvetítésre. Szívből ajánlom ezt a filmet azoknak, akik a legzordabb, legesősebb időszakban is látnak egy kis kéket.
