Az irodalomkritikusok háromfelé osztják el az irodalmat: a magas (highbrow) és a szórakoztató tömegirodalom (lowbrow) között helyezkedik el az a bizonyos középirodalom (middlebrow), aminek elnevezése a 20. század elején terjedt el angol területeken. A jelenség a két világháború között kapott szárnyra, ami megmagyarázza az olvasók igényeit a könnyebben befogadható történetekre.
Az amerikai híresség és modern olvasásnépszerűsítők előfutára, Oprah Winfrey 1996-ban indította el saját könyvklubját, ami az Oprah’s Book Club nevet viseli. A kezdeményezés fő célja az volt, hogy Winfrey bemutassa, a könyvek nem csak az úgynevezett „irodalomtudósokhoz” szólnak, nem az elit irodalmat akarta erősíteni, hanem azokat a komoly és mély történeteket, amiket minden olvasó magáénak érezhet és könnyedén befogadhat. Ezekben a regényekben gyakran jelentek meg traumák, a nők helyzete, a rasszizmus vagy akár az identitás kérdése, aminek hatására párbeszéd alakult ki olyan tabutémákról, amikről előtte hallgattak az emberek. Egy olyan pontra tapintott rá Winfrey az olvasásnépszerűsítéssel, aminek hatására több ezren vették a kezükbe ugyanazt a könyvet, és megalakult az „Oprah-hatás”, ami azt jelentette, bármilyen könyvet választott, abból azonnal bestseller lett Amerikában.
A siker titka a hitelességben és a személyes ajánlókban rejlett, az irodalmi elemzéseket átvette az átélhetőség fontossága, amivel tömegek tudtak azonosulni.
Hamar megjelentek a negatív hangok is, melyek kritizálták a nő választásait, és elkezdték a „middlegrow” jelzővel illetni a könyvklubját.
A middlegrow eredetileg egy gúnynév volt, amit a brit értelmiség talált ki azokra a könyvekre, amelyek „felvizezték” a kultúrát annak érdekében, hogy jobb eladásaik legyenek. Ezek az írások nagyobb tömegekhez tudtak eljutni, mint a magasirodalom.
Sok olyan, ma már klasszikusnak tartott szerzőt ismerünk, akik a saját korukban túl népszerűnek számítottak, és emiatt negatívan vélekedett róluk a kritika.
A hazánkban is nagy sikerű Daphne du Maurier könyve, A Manderley-ház asszonya túlságosan gördülékeny stílusa miatt lett támadás áldozata. Ma már azonban tananyagnak számít gótikus elemei, atmoszférateremtése és női lélektani ábrázolása miatt. A 20. század angol irodalmának szintén megkerülhetetlen alakja E. M. Forster, akinek a Szoba kilátással című könyvének túl hagyományos regényszerkezetét kritizálták, ezzel szemben a könyvben egy fiatal lány társadalmi és érzelmi beavatás történetét követhetik végig az olvasók az Edward-kori Anglia elvárásainak tükrében.
A Nincs időm olvasni kihívás havi közös könyve, a Hangok között a csend is jól kapcsolódik ehhez az irodalmi réteghez, hiszen egy könnyen befogadható, gördülékeny cselekményvezetésű regényről van szó, ami két idősíkon játszódik: megismerhetjük egy anya történetét a második világháborúban, és lányát, akinek célja, hogy átjusson a berlini falon. A könyv témáját tekintve is utal rá, hogy megrázó lesz: orosz megszállók, náci Németország és erős női sorsok kavarodnak össze ebben a világot megrázó, káoszos időszakban, hiteles korképet adva a jelen olvasójának.
Az irodalomnak több különböző szintje is van, de ami mindegyikben közös, az az olvasás maga. Lehet olvasni a fejlődésért, kikapcsolódásért, az új világok, emberek és sorsok megismeréséért, de elemezhetők is az alkotások különböző szempontok szerint.
Az irodalmi szintek úgy is tudnak funkcionálni, mint egy lépcső, amin bármikor fel lehet sétálni, de le is lehet jönni, ha arra van igény.
