2025. 09. 08. 17:54:00
Hogy fogadtad a felkérést Fitzgerald utolsó befejezett regényének újrafordítására?
Meglepődtem, nem vagyok az újrafordítások feltétlen híve. Aztán elgondolkodtam a címen – Az éj szelíd trónján –, amit szerettem ugyan, de nem tartottam a regényhez illőnek. Megnéztem a címadó Keats verset Tóth Árpád fordításában, és játszani kezdtem vele. Nem hagyott nyugodni, úgy láttam az angol szöveg egyszerűbb, tömörebb a magyarnál. Lefordítottam a verset, előbb a címadó szakaszig, aztán az egészet. Nagyon izgalmas fejtörő volt, és persze ha egy Tóth Árpád nagyságrendű fordítóval áll szemben az ember, abban van valami megrendítő. Csak ezután vettem elő Fitzgerald könyvét, és döbbenten láttam, hogy az én angol változatom nem egyezik a magyarul Osztovits Levente fordításában és Várady Szabolcs szerkesztésében megjelent szöveggel. Utánaolvastam, és kiderült, hogy a regénynek két változata van, az egyik kronologikus – ez csak Fitzgerald halála után jelent meg –, és az első magyar kiadás ezt vette alapul. Az eredeti – in medias res – változatot jobbnak, érdekesebbnek találtam – akkor már tudtam, hogy el fogom vállalni a munkát. Az olvasónak így lehetősége van a két regényváltozat összehasonlításával belelátni az alkotás folyamatába. Az új cím az új Keats-fordítás alapján így lett: Ölel az éjszaka.
Mit jelent számodra Fitzgerald prózája? Volt-e személyes kötődésed a műhöz, mielőtt elkezdted fordítani?
Fitzgerald veretes prózát ír, és van humorérzéke, ami nagyon fontos. Korábban nem volt a kedvencem, hozzám Faulkner és Hemingway közelebb állt, de ezt a regényt sokkal jobban szerettem régen is, mint a híressé vált és megfilmesített A Nagy Gatsbyt.
A fordítás során csak az eredeti szövegre hagyatkoztál, vagy alapul vetted a korábbi magyar fordítást is?
Természetesen az eredeti szövegre hagyatkoztam, a korábbi magyar fordítást szigorúan csak azután néztem meg, amikor elkészültem egy-egy fejezettel. A kordivatnak megfelelően a korábbi – egyébként kitűnő – magyar szöveg magyarázóbb, kitöltögeti a hézagokat. Érzésem szerint Fitzgerald hangja szikárabb, ezt igyekeztem visszaadni.
Milyen élmény volt a fordítás folyamata? Mi jelentette a legnagyobb kihívást?
Izgalmas, kemény munka volt. Rengeteg dolognak, utalásnak kellett utánanézni, helyszíneknek, amelyeknek Fitzgerald részletes leírását adja: milyen egy hotel, egy fasor, egy háborús emlékmű, egy filmstúdió, egy párizsi galéria, ahol sosem jártam, és mégis „látnom” kell ahhoz, hogy visszaadjam. Olyan apróságok, hogy Cannes-ban lehetett-e már taxi a húszas-harmincas években. Hogy Párizsban a répát a külvárosban vajon szekéren vagy teherautón szállították ugyanekkor. Merthogy az angol szavak ravaszak, egynek-egynek néha húsz ellentmondó jelentése is lehet. Ilyenkor mindig megnéztem, Osztovits hogy járt el. Néha egyetértettünk, néha nem.
Melyek a legjelentősebb változások a szövegben?
Mint mondtam, ez egy másik könyv, a más szerkezet más teret teremt. Az interneten ma már hozzáférhető olyan információ, ami ötven éve még nem volt tudható. A mondatok talán kevésbé tekervényesek, de remélem, ettől nem lett oda a színük és zamatuk.
Egy példa (régi fordítás): A francia Riviéra partján, körülbelül félúton Marseille és az olasz határ között, ott emelkedett a nagy, büszke, rózsaszínű szálloda. Méltóságteljes pálmák hűtötték felhevült homlokzatát, és előtte rövid, vakító partszakasz húzódott.
(új fordítás): A francia Riviérán, a Marseille és az olasz határ közötti kellemes parton, büszkén áll egy mályvaszínű szálloda. Pálmafák hódolnak előtte és hűsítik piruló homlokzatát, aprócska strandja káprázatos.
Volt olyan mondat vagy bekezdés, amibe első olvasásra beleszerettél? Ha igen, melyik?
A leírásokkal mindig nehéz dolga van egy írónak – és persze a műfordítónak is. Fitzgerald ezekben zseniális, nagyon tud láttatni. De jó a pattogó párbeszédekben is.
A kedvenc mondatom: „Az áttetszően fekete éjszakát mintha kosárban eresztették volna le egy magányos csillagról.”
Mit gondolsz, mennyiben szól ma is aktuális problémákról a regény? Könnyen tudnak kapcsolódni hozzá akár fiatalok is?
Shakespeare-ről mondta Jan Kott: olyan, mint a szivacs, magába szívja az adott kort mindenestől. Azt gondolom, ez minden jó írás sajátja. Hiába játszódik a regény jó száz évvel ezelőtt, amit ma Amerikáról gondolunk, jó és rossz értelemben, az már Fitzgerald ironikus ábrázolásából is átjön. Az emberi kapcsolatok mélységei, csapdái és örömei, a szenvedés, a háború, a művészet – egyik sem korhoz kötött. Magunkra ismerhetünk a könyvben az idősebb, vagy fiatalabb karakterekben – a gyönyörű, de pszichésen sérült nő, az orvos, az előbb sikeres, majd kudarcos zenész, az író, vagy akár a francia rendőr vagy szakácsnő, no meg a többiek igen gazdag palettájáról válogathatunk.
Hogyan dolgozol fordítóként? Vannak rituáléid, szokásaid?
Nem vállalok olyasmit, amivel nem szívesen élek együtt hónapokig. Néha elragad a szöveg, ilyenkor vigyázni kell, hogy ne vigyen félre a saját lelkesedésem, vissza kell lassulni, nehogy ugorjon a szemem a szövegben, vagy túlságosan beleszeressek egy saját megoldásba, ami nem pontos. Mindig átszerkesztem a kész szövegemet, könyörtelenül végigmegyek rajta még egyszer-kétszer, közben jegyzeteket készítek, ha kell, szakértőket kérdezek, böngészek. Még egyszer összevetem az eredeti szöveggel is – szinte minden fordító kihagy egy-egy bekezdést, lehetetlen mindig egyforma intenzitással figyelni. Ezért nagyon fontos a szerkesztő munkája: ezer köszönet Babiczky Tibornak. És persze minden szöveg más, és nagyon más a vers, mint a próza.
Mit remélsz, mit ad majd az olvasóknak az Ölel az éjszaka új kiadása?
Remélem, hogy az olvasó örömmel forgatja a könyvet, akár összehasonlítja a másik fordítással és/vagy az eredetivel, akár nem. Ha csak töredékét átéli annak a szellemi izgalomnak, ami egy műfordító osztályrésze, ha ő, mint olvasó is képes „újrateremteni”, akkor érdemes volt dolgozni.
